John Rambo a 21. századhoz méltó köntösben tér vissza. Egy biztos: ennél kegyetlenebb és véresebb epizódja még nem volt a sorozatnak. Két évtizednek kellett eltelnie, hogy a hírhedt zöldsapkás visszatérjen a vászonra, viszont a végeredmény tükrében fel sem tűnik, hogy szeretett Rambónk ennyi ideig volt távol. Nem kívánom részletezni a több éves jogi és egyéb – producerekkel és stúdiókkal folytatott – hercehurcát, úgy gondolom, hogy mindettől függetlenül jött el az idő a rendrakásra. John J. Rambo egy személyben testesíti meg az Egyesült Államok kollektív lelkiismeretét. Az első két rész a vietnami traumát próbálta feldolgozni, a harmadikban az aktuálpolitika a Közép-Keletre szólította az elitkatonát. Ezt az álláspontot hívatottak aláhúzni a negyedik rész bevezetőképei: archív felvételek vázolják a burmai helyzetet olyannyira naprakészen, hogy még a sajnálatosan tragikus szerzetesmészárlás momentumai is felidéződnek. Nem csoda tehát, hogy hősünknek ismét fel kell kötnie a fejpántot! Az sem meglepő, hogy Sylvester Stallone a Rocky Balboa után a rendezői székből szerette volna felügyelni karrierje egyik legfontosabb karakterének rehabilitálását, és nyugodtan állíthatom, hogy a philadelphiai bokszoló után a vietnami veteránnal is csodát művelt. A Rambo negyedik része méltó főhajtás a legenda előtt, Stallone hál’istennek meg sem kísérelte újra feltalálni a spanyolviaszt, így az alapszituáció se sokat változott: a Burmában napszámosként tevékenykedő (bujkáló?) ex-katona monoton mindennapjainak rutinját egy maroknyi misszionárius billenti ki nyugodt kis egyensúlyából. A hosszúra nyúlt expozícióban két világnézet heroikus – és egyelőre szigorúan párbeszédekre korlátozott – harca folyik, könnyes idealizmus a kiégett cinizmus ellen. A dialógusok folyamán Rambónak alkalma nyílik eldurrogtatni egy-két – a jövőben bizonyára sűrűn idézett – aranyköpést és megszilárdítani a karakter motivációját (ti.: neki olyan már rég nincs). Stallone a Coplandből már ismert, merengő melankóliával kelti életre a háborús hőst, a hosszadalmas háborúellenes tirádák a rothadt világról és a megváltozhatatlan állapotról pedig gyönyörű ellenpontot képeznek a később szükségszerűen kirobbanó erőszakkal. A misszionáriusokat lelövik, ugye? Ha Rambón múlik, akkor nem... mindegyiket. A negyedik epizód cirka 86 perce tökéletesen elég arra, hogy közelről lássuk, mit tesz egy 50-es kaliberű gépágyú az emberi testtel. Stallone nem kívánt semmit sem a véka alá rejteni, az erőszak ábrázolás több mint húsbavágó (236 haláleset a játékidő folyamán!) és a kézikamerának köszönhetően pedig fájdalmasan emberközeli. A film végén lévő jelenet felülmúl mindent, amit eddig háborús filmben láttunk, genocídiumra genocídium a válasz, ez egyértelmű. A túlburjánzó vérengzés párhuzamba állítható Rambo lelki tusájával, érdekes módon csak egy kiadós mészárlás után tud végleg (?) leszámolni a múltjával. Az emberben megbúvó állat előtör, a hajdan még tagadásba burkolózó katona kénytelen ismét azzá válni, ami. Eközben még a szándékosan patetikus képsorokat (asszonyok és gyerekek szitává lövése, aknamezőn zajló vesszőfutás – mindezek lassítva természetesen) és az olykor-olykor egydimenziós karaktereket is hajlamos vagyok megbocsátani. Stallone ismét a csúcson (hihetetlen a ma már 62 éves akciósztár fizikuma és teljesítménye), ezt bizton állíthatom. A Weinstein-tesók nem zárkóznak el egy ötödik, sőt, akár egy hatodik rész leforgatásától, bár Stallone egyelőre cáfol. Nem tartanám jó ötletnek a folytatást, hiszen annyira szép volt a negyedik felvonás záró képe: Rambo végre hazatért. Ez 26 év után először sikerült a meggyötört veteránnak. Innen is üzenem Weinsteinéknek: hagyják békén szerencsétlent, eleget szenvedett! Egyébként is: ennél jobb lezárás nem is kell, csak gratulálni tudok. -- Megyeri Dániel
Rambo.IV.R5-DvDRip.xvid.mp3-ART
23.980 FPS
NightWalker
@
.
7126x
()
.
9.2 / 10
(10гласовеs)
.
Отбележи като любими
.
Доложи неправилен филм
Качени от BSPlayer v2.58 преведени от bst2
